NYITÓLAP / HOME

We welcome you as a visitor to our website!

We are pleased to present you our bows on our website.
Surely the right model is there for you, with which you will have a lot of pleasure in the archery.

Herzlich begrüßen wir Dich als Besucher unserer Web Seite !

 Es freut uns Dir auf unserer Seite unsere Bögen vorstellen zu können.

Sicherlich ist auch das richtige Modell für Dich dabei, mit dem Du viel Freude beim Bogenschießen haben wirst.

Üdvözöllek honlapunkon kedves látogató!

Számomra mindig komoly problémát jelentett, hogyan is kellene a leendő és már gyakorló íjászokat megszólítani mint íjkészítő „mester”.

Nehéz úgy „eladni” magad ha közben nem tudod kézbe adni az íjat amit készítesz.

Szerintem az íj mindent elmond és megmutat magáról, beleszerethetsz, vagy lerakhatod végleg, ha egyszer már kézbe vetted.

Ha ott vagy akkor az íj és a készítő megszólíthat, van lehetőséged választani, hallgathatsz a szívedre  lelkedre!

Ha csak nézel egy fotót, ha csak más íjászokra  hallgatsz, talán elkövetsz egy olyan hibát amit később megbánsz.

Ha tudsz a szívedre, lelkedre hallgatni, és hagyod, hogy az íj beszéljen hozzád, megszólítson, akkor kapsz egy olyan íjat, olyan készítőtől amit sosem bánsz meg.

Mindenki számára készült már íj és még fog is készülni.

Ha gyermeked számára készülsz íjat venni, és ehhez keresel íjkészítő mestert, ne csak az ára legyen fontos ( tudom, nem mindegy) vedd figyelembe, hogy TE sem gagyi játékot kaptál a szüleidtől.

Válassz magyar készítőt, és hagyd a multik által kínált olcsó lehetőséget!

De, azért soha ne dőlj be olyanoknak akiktől azt hallod, csak ez a jó, csak ő a mester!

Tapasztald meg! Tudni fogod mi a legjobb neked és gyermekednek!

Íjválasztás

Talán mondhatom, mint íjász, íjkészítő, van némi gyakorlatom, tapasztalatom az íjakkal!

Ha választani kell,  akkor el kell dönteni mit szeretnénk az íjtól!

A rövidebb íjak gyorsabbak, jobban hasonlítanak eleink íjaira.

A hosszabb íjak pontosabbak, stabilabb a vessző repte, könnyebb az oldás.

Tudnunk kellene milyen magasak vagyunk, mekkora a húzáshosszunk?

Milyen stílusban szeretnénk íjászkodni?

Milyen nemzet íja tetszik, áll közelebb hozzánk?

Melyik íjkészítő milyen garanciát vállal, mit ajánl nekünk?

Persze azt is, hogy ebből mennyi igaz!

Az íjászok hajlandóak kedvenc íjkészítő mesterükről ódákat zengeni, és elfeledkezni arról, hogy adódnak problémák, és ezt hogyan kezelik le a készítők, kereskedők.

Erről leginkább a különböző blogokban értesülhetünk, érdemes tehát olvasgatni!

Ha ennél is többet akarsz tudni, hívj bátran! 06 30 955 4152

 

Sümegi Norbert

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Íjászat: sport vagy hagyomány

 

Ezúton szeretnénk kifejezni őszinte tiszteletünket valamennyi, íjat feszítő embertársunk iránt, aki – függetlenül attól, hogy milyen stílust képvisel – életét a kitartó gyakorlásnak szenteli.

 

Mert olyanok vagyunk, mint más és más formába hajló, más és más irányba nyújtózó ágai egyazon fának: ugyanannak a Napnak a sugarai perzselnek minket, és ugyanazok a hűvös szelek hoznak számunkra enyhülést. Ugyanazt az esővizet szívjuk magunkba, közös gyökereink által.

 

Az Íjász Útja Iskolában inkább az íjászhagyomány őrzésére törekszünk, és nem annyira a sport gyakorlására.

Ezt egyértelműen kijelenthetjük, mindamellett semmilyen módon sem bíráljuk az íjászatot, mint sporttevékenységet. A gyakorlás e két formája egyébként majdnem mindig egyfajta furcsa keveréket alkot.

Az íjászatban hagyományőrző éppúgy indulhat (és indul is) a különböző versenyjellegű megmérettetéseken, ahogy sportoló is képes gyakorlása során elmozdulni a hagyományőrzés felé.

A mi véleményünk az, hogy élesen elválasztani a kettőt feleslegesen gerjeszt vitákat, tehát ellentéteket ember és ember között, mely fejlődésünk megakadásának, stagnálásának tanúbizonysága lehet számunkra.

Különbségek persze azért továbbra is léteznek, és ezek elkendőzése ugyanúgy komoly hiba lenne.

Ezek a különbségek mind a technikai forma, mind a hozzáállás szintjén megfigyelhetők. Tulajdonképpen az lenne logikus, ha a hozzáállás határozná meg a gyakorlás formáját, ám ez gyakran fordítva történik: például, amikor az íjász még nem rendelkezik világos elképzeléssel arról, hogy mit is szeretne elérni a gyakorláson keresztül, a két különböző testtartás rendszeres használata két különböző tudatállapotot eredményezhet nála.

A hagyományos, hajlított testtartás, amikor a test súlypontja vagy gravitációs centruma a mellkas szintjére helyeződik át, megkönnyíti az íjász figyelmének összpontosítását a mellkas közepébe. Míg a modern, egyenes tartás alkalmazása esetén, amikor a gravitációs centrum (gyalogosan és lovon egyaránt) az alhas szintjén van, a tudat figyelme az alhasra irányul. Ennek oka az, hogy a tudat és a test említett központjai között létezik egy mindkét irányba működő, természetes kapcsolat.

Ugyanez történhet a két különböző íjásztechnika gyakorlása esetében (dupla oldás vagy egyszerű oldás).

 

 
  Különbségek a technikában

 

 

  1. A modern íjász és lovasíjász technika

 

 

Az íj ebben az esetben csak eszköz, és nem több.

 

A sportoló íjász számára mind az íj, mind az általa használt technika tökéletesen alá van rendelve az eredményességnek, azokat egy adott versenyrendszer kötött szabályrendszerében cseréli és változtatja, kizárólag azért, hogy a maximálisan meglőhető pontszám eléréséhez közelebb kerüljön.

 

A modernkori lovasíjászok számára a leghatékonyabb módszernek a lassú vágta bizonyult, mivel ennek segítségével képesek leadni a lehető legtöbb, precíz és igen pontos lövést. Jellemző még:

 

– az egyenes testtartás;

 

– a kifejezetten a célra mutató egyenes íjtartó kéz;

 

– az íjfogás tekintetében az ún. kézi villa használata;

 

– az ún. melléfogás (amikor az íjász a tartalék nyílvesszőket a tartó kézben az íj markolatához fogja);

 

– a nyílvesszőnek az íj bal oldalára való helyezése;

 

– a nyílvessző idegre helyezése („nockolás”) csaknem a lővonal magasságában történik;

 

– egyenes vonalú, gyors kifeszítés, mely kizárólag a gyengébb íjak alkalmazásával lehetséges;

 

– oldásnál a nyílvessző az áll magasságában, vagy annál lejjebb helyezkedik el;

 

– „egyszerű oldás” (oldásnál csak az íjat feszítő kéz mozog).

 

Mindezek egy nagyon jellegzetes technikai formát eredményeztek, mely sportszerű kereteken belül kiválóan használható. Viszont csak magas ajzású (megkönnyítendő a töltést, de ezáltal csökken a hatékonyság), nagyméretű, rugalmas és gyenge (30 # körüli) íjakkal.

 

 

 2/1. A hagyományos technika

 

 

A régi nomád lovasíjászok által használt eszközökről ma már biztosan tudjuk (hála például a régészet – és más társtudományok eredményeinek), hogy erős (legalább 70 # – os), dinamikus, alacsony ajzású, rövid íjak voltak.

 

A ránkmaradt íjász kézikönyvekből pedig tanulmányozhatjuk jellegzetes technikájukat is:

 

– enyhén hajlított testtartás;

 

– az íjfogás tekintetében az egész kéz használata;

 

– közvetlenül a tegezből való töltés (kivételt képez ez alól az ún. „nyílzápor – technika”, amikor az íjász a tartalék nyílvesszőket a feszítő kéz ujjai között tartja);

 

– a nyílvesszőnek az íj jobb oldalára való helyezése;

 

– a nyílvessző idegre helyezése alacsonyan, a napfonat környékén (Taybugha mester szerint a napfonat és a máj között) történik;

 

– a kifeszítés alulról indul, és kissé domború;

 

– a maximális kifeszítésnél az egész csukló egyenesen nyomja a markolatot;

 

– oldásnál a nyílvessző a száj magasságában helyezkedik el;

 

– „dupla oldás” (oldásnál az íjat tartó kéz is mozog. A feszítő kéz kevésbé: az oldás mellkasból történik, így a váll, és a kar együtt mozog, de a kéz a fül közelében marad).

 

A hagyományos technika alkalmazásánál tehát minden másképp történik. Gyorsaság tekintetében elmarad a modern íjász – és lovasíjász technikától, de a kilőtt nyilak átütő ereje sokkal nagyobb.

 

 

 2/2. A szívből lövés

 

(Egy értelmezés az elődeink íjászatáról, a középkori muszlim íjász kézikönyvek tanulmányozása alapján)

 

 

A pomázi Íjász Útja Iskola irányelve az, hogy a tanítványok – akár gyalogosan, akár lóháton – az ún.„szívből lövést”gyakorolják.

 

Ez tulajdonképpen a hagyományos íjász technika kutatására szánt utolsó hét év eredményeinek összessége, vagyis az, ahogy az intenzív gyakorlás, és a középkori muszlim íjász kézikönyvek (és más források) tanulmányozása által a harci lövést értelmezzük.

 

A pontosság, az erő és a gyorsaság azok a tényezők, melyek együttesen adják az eredményes lövés harci jellegét.

 

Mivel nehezen elképzelhető, hogy a régi idők íjászának lövései e három összetevő bármelyikét is nélkülözték volna – tekintve, hogy akár vadászat közben, akár a csatatéren, a túlélése függött ezektől -, ezért ezt a megközelítést tekintjük – szigorúan véve – hagyományos íjászatnak, bár méltányoljuk a másfajta megközelítések létjogosultságát, értékeit, és szépségét.

 

A gyorsaság kritériuma az egymás után leadott lövések közötti idő csökkentését jelenti; a harci lövés gyakorlójának tehát törekednie kell arra, hogy e tekintetben is képezze magát.

 

A pontosság és az erő pedig az ún. dupla oldás íjásztechnika alkalmazásával javítható, mely a keleti hagyomány egyik legfontosabb tanítanivalója számunkra.

 

A dupla oldás az emberi test íjként való használatát jelenti: az oldásban nemcsak a húzó – hanem a tartó kéz is aktívan részt vesz (sőt, valójában az egész test), mely az íj csavarásában ill. döntésében / buktatásában teljesedik ki, ahogy arról középkori íjász kézikönyvek (mint például a mameluk írások) is beszámolnak. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a dupla oldás kivitelezésének feltétele a megfelelő hozzáállás, tudatállapot és légzéstechnika is.

 

A dupla oldás jelentősége azonnal érthetővé válik, amint elfogadjuk az egyszerű tényt, miszerint pusztán attól, hogy az oldás pillanatában a nyílvessző merőleges a célra, még nem repül „egyenesen”, pontosabban a cél irányába. Ez a paradoxon a tradicionális íjászat gyakorlásának egyik legfontosabb tapasztalata.

 

A hagyományos íjaknál ugyanis a nyílvessző nem az íj függőleges szimmetriatengelyén halad (ellentétben a modern középlövő íjakkal, ahol az ablaknak nevezett kivágás, tehát egy technikai megoldás teszi azt lehetővé), hanem, attól függően, hogy az íj jobb vagy bal oldalára helyezzük, jobbra vagy balra eltér attól.

 

Ezt az eltérést az íjásznak kompenzálnia kell valahogy.

 

Egyszerű oldás esetén ez azt jelenti, hogy valójában (és gyakran öntudatlanul) az íjász máshová céloz, mint ahová a nyílvessző mutat az oldás pillanatában (szubjektív vagy indirekt – közvetett – célzástechnika). A megfelelő rutin megszerzésével persze ez a módszer is rendkívül hatékony lehet, ám mi nem ezt az utat járjuk.

 

A mi felfogásunkban a pontosságra való törekvés azt jelenti, hogy oda lőjünk, ahová a nyílvessző mutat (objektív vagy direkt – közvetlen – célzástechnika), vagyis: látni a cél közepét a nyílvessző mentén (az egész vesszőt, és nem csak a nyílhegyet!).

 

A hagyományos íjászat mára kissé elfeledett, enyhén hajlított testtartását alkalmazzuk („napraforgó – tartás”), amelynek lényege az, hogy a test súlypontját felemeljük (áthelyezzük) a has szintjéről (mint amikor csak egyenesen állunk), a mellkas közepére. Az eredmény: „szívből lövés”, és dupla oldás esetén, ha az íjat csavarjuk, a nyílvessző a cél irányába repül.

 

A keleti hagyomány képviselői többnyire hüvelykujjas húrfogást alkalmaznak (bár a két,- ill. háromujjas húrfogás sem kizárt, különös tekintettel az ún. „perzsa húrfogásra”), és lövéskorcsavarják az íjat, ebben is követve a régmúlt harcosait.

 

A nyílvesszőt az íj jobb oldalára helyezve ez a csavarás az óramutató járásával ellentétes irányú. (A nyílvessző baloldalra helyezése több szempontból is kizártnak tekinthető, mint dupla oldást alkalmazó hagyományos megoldás, mivel a csavarás miatt az ideg olyankor az alkarnak csapódik.)

 

Fontos megjegyezni, hogy a csavarás nem egy pluszmozgás, és nem valamiféle erőltetett csuklómozdulat, hanem egy komplex mozgássor természetes kiteljesedése. A hagyományos kéztartás, mint például a nomád eredetű, erőteljes „Sólyom Karmai” („chang al-baz”)különböző variációi, valamint a megfelelő testtartás eleve biztosítják az íj – akár 90 fokos – elfordulását az oldáskor.

 

Az íj csavarása ugyanakkor az erő tekintetében is rendkívül fontos: oldáskor, azalatt a röpke idő alatt, amíg az ideg és a nyílvessző még érintkezik egymással, a lövés ereje – az íjász tudásának függvényében – megnövelhető további 15 – 50 százalékkal.

 

 

Különbségek a hozzáállásban

 

 

Ha a hozzáállást vizsgáljuk, a legtöbb ember szerint a legfontosabb különbség az, hogy a sportjellegű íjászat szinte kizárólag a külső eredményességre törekszik, ilyen a cél eltalálásának – vagy egy verseny megnyerésének vágya, míg az íjászhagyomány mindig egyfajta belső út…

 

De miről is van szó tulajdonképpen?

 

Azokban az időkben, amikor a háborúskodás a mindennapok valóságához tartozott, egy katonának készen kellett állnia arra, hogy életét bármikor elveszítheti. E halált megvetés, mint hozzáállás, fontosabb volt még a különböző fegyverek használatában való jártasságánál is. Ez tette a katonát valódi katonává.

 

Napjainkban nincs ilyen elvárás velünk szemben, így a régiek csatatéren szerzett tapasztalatait semmiképpen sem tudjuk elsajátítani, akármennyi lövést is adunk le naponta. Ezt nagyon fontos tudni.

 

Mindez valamennyi harcművészetre igaz.

 

A régi harcosok viszont, akiket követni kívánunk, egyúttal vallásos emberek is voltak. A vallásos ember pedig akármit tesz is (például íjászik), azt azzal a meggyőződéssel teszi, hogy Isten színe előtt cselekszik.

 

Cselekvés közben őrizni Isten emlékét a szívben és a tudatban: ez a hozzáállás egészen biztos, hogy a vallásos élet felé vezet minket.

 

A régi harcosok számára az íj jóval több volt, mint egyszerű eszköz: fegyver volt, mely az élet megvédését, őrzését szolgálta! Az élet „őrzése”, mint a hagyomány őrzésének formája manapság is létezik, és ez az önismeret, belső világunk megismerése. Ez azt a törekvést jelenti, hogy megismerjük belső világunk értelmi – érzelmi – akarati egységét, és felfedezzük hiányosságainkat, melyek ezt az egységet (és ezáltal egész életünket) lerontják, vagy ha úgy tetszik: megbetegítik. A gyógyulásra pusztán az íjászat, mint mozgásforma, nem alkalmas.

 

Tudták ezt a letűnt korok íjászai is, ezért is éltek vallásos életet!

 

Ám ha a régi mesterek hozzáállása még idegen számunkra, úgy legalább arra törekedjünk, hogy a külső mozgásokat, a technikát hozzájuk hasonló módon gyakoroljuk. Már csak az irántuk tanúsított tisztelet okán se cseréljük a formát, hiszen számukra az íjászat a szó legszorosabb értelmében is élet és halál kérdését jelentette. Az – e mesterek által használt – íjásztechnikákat nemcsak a régi ábrázolások, de a különböző írásos emlékek (mint például a XIV. századi mameluk kézikönyvek) is megőrizték számunkra: ezek tanulmányozását kötelességünknek érezzük.

 

Úgy gondoljuk azonban, hogy ha a hagyományos íjászat útján jársz, végül megérted majd a vallásos élet fontosságát is. Ha ez megtörtént, akkor többé már az sem bír túl nagy jelentőséggel, hogy gyakorlod – e az íjászatot továbbra is, vagy sem; hiszen attól kezdve világossá válik számodra, hogy valójában semmi sem lehet fontosabb annál, mint Isten jelenlétében élni.

 

Azt gondoljuk, hogy mindennek megvan a maga sajátos „nyelve”. A munkahelyen ez a közös nyelv a munka, az íjászpályán az íjászat.

 

A halál utáni életre ez éppúgy igaz, s e nagy Utazás előtt, mikor földi pályafutásunkat majd befejezzük, úgy gondoljuk, hogy bölcs és hasznos, ha tanulmányozzuk az örök élet során használatos nyelvet, azt, amellyel a teremtmény a Teremtőjéhez szólhat, és ez nem más, mint az ima.

 

Az imát a lélek légzésének is nevezzük.

 

Természetesen az imádkozás nem csak a hagyomány gyakorlóinak sajátja: igen gyakran a sportolók is imádkoznak, azért, hogy ezáltal eredményeket, sikereket érjenek el.

 

Ugyanakkor mi is törekszünk arra, hogy a lehető legtökéletesebben lőjük ki nyilainkat a célra, de nem mindenáron, és ez nagy különbség! A versenyeken nyerni szeretnénk mi is, de meghajtva fejünket így szólunk Istenhez: „…legyen meg a Te akaratod”…

 

Mert az irányítást Istentől kérjük, és várjuk: így bármi történjék is, siker, vagy kudarc, képesnek kell lennünk elfogadni azt.

 

Az íjászat tehát, bizonyos szempontból, élet és halál ügye, továbbra is. A kis dolgok a nagyobb dolgokhoz vezetnek; az íjászat, mint hagyomány gyakorlása a nagybetűs Hagyomány felé mutat. Saját akaratunktól függ, hogy megtesszük – e ezt az ugrást, vagy sem.

 

Ha úgy döntünk, hogy ezt az utat járjuk, és saját tapasztalataink alapján szert teszünk némi tudásra életről és halálról, úgy ez a tudás – ahogy azt már említettük – áthatja cselekedeteinket is.

 

 

  Hagyomány és versenyzés

 

 

Az íj, a nyílvessző és a tegez, de az összes technikai szempont is fontos eszköz, amely végül segít megtalálni a hagyományos íjász és lovasíjász gyakorlás esszenciáját.

 

Ezt a lényeget – melyet sok évszázad után próbálunk újra felfedezni – csak egy kitartó, folyamatos, kemény gyakorláson keresztül lehet megvalósítani.

 

Törekvésünkben a kitartás olyan értékes és kulcsfontosságú hozzáállás, amely pontosan erre, művészetünk lényegének megvalósítására vezet minket. Így tekintve, a verseny alkalmával elért eredmények segítenek minket, és jelzik (objektív módon) az ebben a folyamatban elért fejlődésünket (vagy visszafejlődésünket).

 

Tekinthetjük úgy a versenyt, mint egy magas spirituális tapasztalatot, amelyben az elért eredményt (a pontokat, amelyeket lövünk), bármekkora legyen is az, felajánljuk az Istennek, a mély tisztelet és megértés jeleként. Ha képesek vagyunk megérteni, hogy az egyes emberek élete lényegét tekintve nem különbözik egymástól, és nem a sajátunk, hanem Istenhez tartozik, akkor a versenyt, és életünk egészét Neki ajánljuk, mert minden, amit kaptunk, Tőle származik. Itt és most gyakorlunk (íjjal és nyílvesszővel, lovon vagy talajon) anélkül, hogy ragaszkodnánk az eredményhez, amely nem hozzánk tartozik.

 

A pontok nem mindig mutatják a valóságot. Például, lehet, hogy ugyanannyi pontot lövök, mint tavaly, de szebb stílusban. Erősebb, élesebb, természetesebb, nyugodtabb. Ez szerintem nagy fejlődés, viszont a pontok ezt nem tudják megmutatni. Például azt mondom, hogy száz pont. Ez azt jelenti, hogy száz pontot hoztam Neked, Isten. Ezt gyakoroltam az utolsó hónapokban, ennyit tudok hozni. Arra, hogy ez kevés, vagy sok, Te fogsz válaszolni.

 

Mert a versenyeredményt lehet úgy is tekinteni, mint egy választ Istentől: hogyan tovább?  Nem csak a technikai fejlődésről van szó, de a hozzáállásról is.

 

Tegyük fel, hogy átlagosan meglövöd a száz pontot, és a versenyen nyolcvan pontot lősz. Lehet, hogy szél volt, vagy csúszott a pálya, és ideges volt a ló. Mindez nem számít, neked ez volt a válasz. Ez azt jelenti, hogy a felajánlott száz pontból, az Isten csak nyolcvanat fogad el. A másik húszat, csak magadnak akartad. Ambíció, vagy bajnok akartál lenni? Ez egy válasz. Ha komolyan figyeled a választ, és úgy gondolsz a versenyre, mint egy szertartásra, akkor elszégyelled magad a húsz pont miatt. Innentől tudod csiszolni magadat, hogy a következő versenyen a kimondott pontszám annyi legyen, amennyit lősz. Ha száz pontot mondasz, és Isten ad neked kétszáz pontot, akkor ez azt jelenti, hogy túl lassú vagy, és több felelősséget kell vállalnod. Ebben az irányban kell dolgoznod, mert ez a helyes irány. Ez egy nagyon szubjektív dolog. Úgy tekinteni a versenyt, mint további irányítás kérését Istentől. Ez egyértelműen a gyakorlás javulásához vezet.

 

Amikor megtanulsz befelé fordulni, meg fogod érteni, hogy nincs szükség arra a vágyra, hogy célba találj. Ez a lényeg!

 

Íjász Útja Iskola

Hogyan válasszunk íjat magunknak?Ha már íjvásárlásra adtuk a fejünket, néhány jó tanács:

Kinek ajánljuk  – Az íjászatot 8 éves kórtól 100 éves korig mindenkinek, nemtől függetlenül ajánljuk. Kezdő íjásznak erősen ajánlott egy haladó íjásszal kezdeni, ugyanis a helytelenül megtanult és berögződött íjhasználatot később nagyon sok fáradság árán lehet csak korrigálni, tehát jobb egyből helyesen megtanulni íjászkodni.

Íj választás – Az íj választás egy nagyon kényes kérdés, és nagyon sok hibát követnek el főleg a kezdők, amikor kiválasszák első íjukat. A leggyakoribb hibát a saját fizikai erőnlét megbecsülésénél követik el. Ugyanis az íj erősségét nagyon fontos helyesen kiválasztani, mert különben nagyon sok kellemetlenséget, csalódást fog okozni az íjászat és végső soron az íjászatból való kiábránduláshoz vezethet. Az íj típusát illetően, ajánlott egy bevált típust választani, olyat amely elnéző a kezdő hibáival, és bizonyítottan strapabíró, természetesen egy tapasztalt gyártó,  íjkészítő mester termékét válasszuk, mert ez garancia a megbízható íjra. Az íjvásárlást nem kell elhamarkodni, ha van lehetőség több íjat is ki kell próbálni több készítőtől, és ha van egy íjász ismerősünk akit megkérhetünk, hogy segítsen íjat vásárolni, az még jobb.

Íj erőssége – A jó választás az, amikor az íjat 30 másodpercig megfeszítve tudjuk tartani, anélkül, hogy a könyökünk vagy kezünk megremegne. Ez azt jelenti, hogy hosszabb ideig, több lövést is le tudunk adni az íjjal anélkül, hogy elfáradnánk. Az íjászat helyes elsajátításához nagy számú lövés leadása szükséges minden edzésen, ha az íjunk túlságosan erős akkor ezt nem tudjuk elérni. Egy túlságosan erős íj, egészségkárosodást is okozhat, izom, ízület, gerinc problémákat idézhet elő, tehát ne essünk túlzásokba az íj erősséget illetően, inkább 2-3 évente cseréljünk íjat, ha már úgy érezzük, hogy a jelenlegi íjunk túl gyenge.
10-12 év alatt mindenképp gyerekíjakat ajánlunk úgy fiuknak mind lányoknak, 12-14 év körüli serdülő fiúknak akik elérik már a 165-175 cm magasságot, lehet választani felnőtt méretű íjat (140 cm fölötti méretben) 28-30# erősségben. Lányoknál ugyanebben a korban még a 28# erősségű és gyengébb íjakat ajánljuk.
Felnőtt férfiaknál sem ajánlunk 35-40# erősebb íjat a kezdetekben, még  akkor sem ha úgy gondolja, hogy ennél erősebbel is elbírna. Próbálja naponta több százszor kihúzni, és hamar rájön, hogy kezdetnek ez is elégséges.

Jó íjászkodást!

 

Íjászat: sport vagy hagyomány

 

Ezúton szeretnénk kifejezni őszinte tiszteletünket valamennyi, íjat feszítő embertársunk iránt, aki – függetlenül attól, hogy milyen stílust képvisel – életét a kitartó gyakorlásnak szenteli.

 

Mert olyanok vagyunk, mint más és más formába hajló, más és más irányba nyújtózó ágai egyazon fának: ugyanannak a Napnak a sugarai perzselnek minket, és ugyanazok a hűvös szelek hoznak számunkra enyhülést. Ugyanazt az esővizet szívjuk magunkba, közös gyökereink által.

 

Az Íjász Útja Iskolában inkább az íjászhagyomány őrzésére törekszünk, és nem annyira a sport gyakorlására.

Ezt egyértelműen kijelenthetjük, mindamellett semmilyen módon sem bíráljuk az íjászatot, mint sporttevékenységet. A gyakorlás e két formája egyébként majdnem mindig egyfajta furcsa keveréket alkot.

Az íjászatban hagyományőrző éppúgy indulhat (és indul is) a különböző versenyjellegű megmérettetéseken, ahogy sportoló is képes gyakorlása során elmozdulni a hagyományőrzés felé.

A mi véleményünk az, hogy élesen elválasztani a kettőt feleslegesen gerjeszt vitákat, tehát ellentéteket ember és ember között, mely fejlődésünk megakadásának, stagnálásának tanúbizonysága lehet számunkra.

Különbségek persze azért továbbra is léteznek, és ezek elkendőzése ugyanúgy komoly hiba lenne.

Ezek a különbségek mind a technikai forma, mind a hozzáállás szintjén megfigyelhetők. Tulajdonképpen az lenne logikus, ha a hozzáállás határozná meg a gyakorlás formáját, ám ez gyakran fordítva történik: például, amikor az íjász még nem rendelkezik világos elképzeléssel arról, hogy mit is szeretne elérni a gyakorláson keresztül, a két különböző testtartás rendszeres használata két különböző tudatállapotot eredményezhet nála.

A hagyományos, hajlított testtartás, amikor a test súlypontja vagy gravitációs centruma a mellkas szintjére helyeződik át, megkönnyíti az íjász figyelmének összpontosítását a mellkas közepébe. Míg a modern, egyenes tartás alkalmazása esetén, amikor a gravitációs centrum (gyalogosan és lovon egyaránt) az alhas szintjén van, a tudat figyelme az alhasra irányul. Ennek oka az, hogy a tudat és a test említett központjai között létezik egy mindkét irányba működő, természetes kapcsolat.

Ugyanez történhet a két különböző íjásztechnika gyakorlása esetében (dupla oldás vagy egyszerű oldás).

 

 
  Különbségek a technikában

 

 

  1. A modern íjász és lovasíjász technika

 

 

Az íj ebben az esetben csak eszköz, és nem több.

 

A sportoló íjász számára mind az íj, mind az általa használt technika tökéletesen alá van rendelve az eredményességnek, azokat egy adott versenyrendszer kötött szabályrendszerében cseréli és változtatja, kizárólag azért, hogy a maximálisan meglőhető pontszám eléréséhez közelebb kerüljön.

 

A modernkori lovasíjászok számára a leghatékonyabb módszernek a lassú vágta bizonyult, mivel ennek segítségével képesek leadni a lehető legtöbb, precíz és igen pontos lövést. Jellemző még:

 

– az egyenes testtartás;

 

– a kifejezetten a célra mutató egyenes íjtartó kéz;

 

– az íjfogás tekintetében az ún. kézi villa használata;

 

– az ún. melléfogás (amikor az íjász a tartalék nyílvesszőket a tartó kézben az íj markolatához fogja);

 

– a nyílvesszőnek az íj bal oldalára való helyezése;

 

– a nyílvessző idegre helyezése („nockolás”) csaknem a lővonal magasságában történik;

 

– egyenes vonalú, gyors kifeszítés, mely kizárólag a gyengébb íjak alkalmazásával lehetséges;

 

– oldásnál a nyílvessző az áll magasságában, vagy annál lejjebb helyezkedik el;

 

– „egyszerű oldás” (oldásnál csak az íjat feszítő kéz mozog).

 

Mindezek egy nagyon jellegzetes technikai formát eredményeztek, mely sportszerű kereteken belül kiválóan használható. Viszont csak magas ajzású (megkönnyítendő a töltést, de ezáltal csökken a hatékonyság), nagyméretű, rugalmas és gyenge (30 # körüli) íjakkal.

 

 

 2/1. A hagyományos technika

 

 

A régi nomád lovasíjászok által használt eszközökről ma már biztosan tudjuk (hála például a régészet – és más társtudományok eredményeinek), hogy erős (legalább 70 # – os), dinamikus, alacsony ajzású, rövid íjak voltak.

 

A ránkmaradt íjász kézikönyvekből pedig tanulmányozhatjuk jellegzetes technikájukat is:

 

– enyhén hajlított testtartás;

 

– az íjfogás tekintetében az egész kéz használata;

 

– közvetlenül a tegezből való töltés (kivételt képez ez alól az ún. „nyílzápor – technika”, amikor az íjász a tartalék nyílvesszőket a feszítő kéz ujjai között tartja);

 

– a nyílvesszőnek az íj jobb oldalára való helyezése;

 

– a nyílvessző idegre helyezése alacsonyan, a napfonat környékén (Taybugha mester szerint a napfonat és a máj között) történik;

 

– a kifeszítés alulról indul, és kissé domború;

 

– a maximális kifeszítésnél az egész csukló egyenesen nyomja a markolatot;

 

– oldásnál a nyílvessző a száj magasságában helyezkedik el;

 

– „dupla oldás” (oldásnál az íjat tartó kéz is mozog. A feszítő kéz kevésbé: az oldás mellkasból történik, így a váll, és a kar együtt mozog, de a kéz a fül közelében marad).

 

A hagyományos technika alkalmazásánál tehát minden másképp történik. Gyorsaság tekintetében elmarad a modern íjász – és lovasíjász technikától, de a kilőtt nyilak átütő ereje sokkal nagyobb.

 

 

 2/2. A szívből lövés

 

(Egy értelmezés az elődeink íjászatáról, a középkori muszlim íjász kézikönyvek tanulmányozása alapján)

 

 

A pomázi Íjász Útja Iskola irányelve az, hogy a tanítványok – akár gyalogosan, akár lóháton – az ún.„szívből lövést”gyakorolják.

 

Ez tulajdonképpen a hagyományos íjász technika kutatására szánt utolsó hét év eredményeinek összessége, vagyis az, ahogy az intenzív gyakorlás, és a középkori muszlim íjász kézikönyvek (és más források) tanulmányozása által a harci lövést értelmezzük.

 

A pontosság, az erő és a gyorsaság azok a tényezők, melyek együttesen adják az eredményes lövés harci jellegét.

 

Mivel nehezen elképzelhető, hogy a régi idők íjászának lövései e három összetevő bármelyikét is nélkülözték volna – tekintve, hogy akár vadászat közben, akár a csatatéren, a túlélése függött ezektől -, ezért ezt a megközelítést tekintjük – szigorúan véve – hagyományos íjászatnak, bár méltányoljuk a másfajta megközelítések létjogosultságát, értékeit, és szépségét.

 

A gyorsaság kritériuma az egymás után leadott lövések közötti idő csökkentését jelenti; a harci lövés gyakorlójának tehát törekednie kell arra, hogy e tekintetben is képezze magát.

 

A pontosság és az erő pedig az ún. dupla oldás íjásztechnika alkalmazásával javítható, mely a keleti hagyomány egyik legfontosabb tanítanivalója számunkra.

 

A dupla oldás az emberi test íjként való használatát jelenti: az oldásban nemcsak a húzó – hanem a tartó kéz is aktívan részt vesz (sőt, valójában az egész test), mely az íj csavarásában ill. döntésében / buktatásában teljesedik ki, ahogy arról középkori íjász kézikönyvek (mint például a mameluk írások) is beszámolnak. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a dupla oldás kivitelezésének feltétele a megfelelő hozzáállás, tudatállapot és légzéstechnika is.

 

A dupla oldás jelentősége azonnal érthetővé válik, amint elfogadjuk az egyszerű tényt, miszerint pusztán attól, hogy az oldás pillanatában a nyílvessző merőleges a célra, még nem repül „egyenesen”, pontosabban a cél irányába. Ez a paradoxon a tradicionális íjászat gyakorlásának egyik legfontosabb tapasztalata.

 

A hagyományos íjaknál ugyanis a nyílvessző nem az íj függőleges szimmetriatengelyén halad (ellentétben a modern középlövő íjakkal, ahol az ablaknak nevezett kivágás, tehát egy technikai megoldás teszi azt lehetővé), hanem, attól függően, hogy az íj jobb vagy bal oldalára helyezzük, jobbra vagy balra eltér attól.

 

Ezt az eltérést az íjásznak kompenzálnia kell valahogy.

 

Egyszerű oldás esetén ez azt jelenti, hogy valójában (és gyakran öntudatlanul) az íjász máshová céloz, mint ahová a nyílvessző mutat az oldás pillanatában (szubjektív vagy indirekt – közvetett – célzástechnika). A megfelelő rutin megszerzésével persze ez a módszer is rendkívül hatékony lehet, ám mi nem ezt az utat járjuk.

 

A mi felfogásunkban a pontosságra való törekvés azt jelenti, hogy oda lőjünk, ahová a nyílvessző mutat (objektív vagy direkt – közvetlen – célzástechnika), vagyis: látni a cél közepét a nyílvessző mentén (az egész vesszőt, és nem csak a nyílhegyet!).

 

A hagyományos íjászat mára kissé elfeledett, enyhén hajlított testtartását alkalmazzuk („napraforgó – tartás”), amelynek lényege az, hogy a test súlypontját felemeljük (áthelyezzük) a has szintjéről (mint amikor csak egyenesen állunk), a mellkas közepére. Az eredmény: „szívből lövés”, és dupla oldás esetén, ha az íjat csavarjuk, a nyílvessző a cél irányába repül.

 

A keleti hagyomány képviselői többnyire hüvelykujjas húrfogást alkalmaznak (bár a két,- ill. háromujjas húrfogás sem kizárt, különös tekintettel az ún. „perzsa húrfogásra”), és lövéskorcsavarják az íjat, ebben is követve a régmúlt harcosait.

 

A nyílvesszőt az íj jobb oldalára helyezve ez a csavarás az óramutató járásával ellentétes irányú. (A nyílvessző baloldalra helyezése több szempontból is kizártnak tekinthető, mint dupla oldást alkalmazó hagyományos megoldás, mivel a csavarás miatt az ideg olyankor az alkarnak csapódik.)

 

Fontos megjegyezni, hogy a csavarás nem egy pluszmozgás, és nem valamiféle erőltetett csuklómozdulat, hanem egy komplex mozgássor természetes kiteljesedése. A hagyományos kéztartás, mint például a nomád eredetű, erőteljes „Sólyom Karmai” („chang al-baz”)különböző variációi, valamint a megfelelő testtartás eleve biztosítják az íj – akár 90 fokos – elfordulását az oldáskor.

 

Az íj csavarása ugyanakkor az erő tekintetében is rendkívül fontos: oldáskor, azalatt a röpke idő alatt, amíg az ideg és a nyílvessző még érintkezik egymással, a lövés ereje – az íjász tudásának függvényében – megnövelhető további 15 – 50 százalékkal.

 

 

Különbségek a hozzáállásban

 

 

Ha a hozzáállást vizsgáljuk, a legtöbb ember szerint a legfontosabb különbség az, hogy a sportjellegű íjászat szinte kizárólag a külső eredményességre törekszik, ilyen a cél eltalálásának – vagy egy verseny megnyerésének vágya, míg az íjászhagyomány mindig egyfajta belső út…

 

De miről is van szó tulajdonképpen?

 

Azokban az időkben, amikor a háborúskodás a mindennapok valóságához tartozott, egy katonának készen kellett állnia arra, hogy életét bármikor elveszítheti. E halált megvetés, mint hozzáállás, fontosabb volt még a különböző fegyverek használatában való jártasságánál is. Ez tette a katonát valódi katonává.

 

Napjainkban nincs ilyen elvárás velünk szemben, így a régiek csatatéren szerzett tapasztalatait semmiképpen sem tudjuk elsajátítani, akármennyi lövést is adunk le naponta. Ezt nagyon fontos tudni.

 

Mindez valamennyi harcművészetre igaz.

 

A régi harcosok viszont, akiket követni kívánunk, egyúttal vallásos emberek is voltak. A vallásos ember pedig akármit tesz is (például íjászik), azt azzal a meggyőződéssel teszi, hogy Isten színe előtt cselekszik.

 

Cselekvés közben őrizni Isten emlékét a szívben és a tudatban: ez a hozzáállás egészen biztos, hogy a vallásos élet felé vezet minket.

 

A régi harcosok számára az íj jóval több volt, mint egyszerű eszköz: fegyver volt, mely az élet megvédését, őrzését szolgálta! Az élet „őrzése”, mint a hagyomány őrzésének formája manapság is létezik, és ez az önismeret, belső világunk megismerése. Ez azt a törekvést jelenti, hogy megismerjük belső világunk értelmi – érzelmi – akarati egységét, és felfedezzük hiányosságainkat, melyek ezt az egységet (és ezáltal egész életünket) lerontják, vagy ha úgy tetszik: megbetegítik. A gyógyulásra pusztán az íjászat, mint mozgásforma, nem alkalmas.

 

Tudták ezt a letűnt korok íjászai is, ezért is éltek vallásos életet!

 

Ám ha a régi mesterek hozzáállása még idegen számunkra, úgy legalább arra törekedjünk, hogy a külső mozgásokat, a technikát hozzájuk hasonló módon gyakoroljuk. Már csak az irántuk tanúsított tisztelet okán se cseréljük a formát, hiszen számukra az íjászat a szó legszorosabb értelmében is élet és halál kérdését jelentette. Az – e mesterek által használt – íjásztechnikákat nemcsak a régi ábrázolások, de a különböző írásos emlékek (mint például a XIV. századi mameluk kézikönyvek) is megőrizték számunkra: ezek tanulmányozását kötelességünknek érezzük.

 

Úgy gondoljuk azonban, hogy ha a hagyományos íjászat útján jársz, végül megérted majd a vallásos élet fontosságát is. Ha ez megtörtént, akkor többé már az sem bír túl nagy jelentőséggel, hogy gyakorlod – e az íjászatot továbbra is, vagy sem; hiszen attól kezdve világossá válik számodra, hogy valójában semmi sem lehet fontosabb annál, mint Isten jelenlétében élni.

 

Azt gondoljuk, hogy mindennek megvan a maga sajátos „nyelve”. A munkahelyen ez a közös nyelv a munka, az íjászpályán az íjászat.

 

A halál utáni életre ez éppúgy igaz, s e nagy Utazás előtt, mikor földi pályafutásunkat majd befejezzük, úgy gondoljuk, hogy bölcs és hasznos, ha tanulmányozzuk az örök élet során használatos nyelvet, azt, amellyel a teremtmény a Teremtőjéhez szólhat, és ez nem más, mint az ima.

 

Az imát a lélek légzésének is nevezzük.

 

Természetesen az imádkozás nem csak a hagyomány gyakorlóinak sajátja: igen gyakran a sportolók is imádkoznak, azért, hogy ezáltal eredményeket, sikereket érjenek el.

 

Ugyanakkor mi is törekszünk arra, hogy a lehető legtökéletesebben lőjük ki nyilainkat a célra, de nem mindenáron, és ez nagy különbség! A versenyeken nyerni szeretnénk mi is, de meghajtva fejünket így szólunk Istenhez: „…legyen meg a Te akaratod”…

 

Mert az irányítást Istentől kérjük, és várjuk: így bármi történjék is, siker, vagy kudarc, képesnek kell lennünk elfogadni azt.

 

Az íjászat tehát, bizonyos szempontból, élet és halál ügye, továbbra is. A kis dolgok a nagyobb dolgokhoz vezetnek; az íjászat, mint hagyomány gyakorlása a nagybetűs Hagyomány felé mutat. Saját akaratunktól függ, hogy megtesszük – e ezt az ugrást, vagy sem.

 

Ha úgy döntünk, hogy ezt az utat járjuk, és saját tapasztalataink alapján szert teszünk némi tudásra életről és halálról, úgy ez a tudás – ahogy azt már említettük – áthatja cselekedeteinket is.

 

 

  Hagyomány és versenyzés

 

 

Az íj, a nyílvessző és a tegez, de az összes technikai szempont is fontos eszköz, amely végül segít megtalálni a hagyományos íjász és lovasíjász gyakorlás esszenciáját.

 

Ezt a lényeget – melyet sok évszázad után próbálunk újra felfedezni – csak egy kitartó, folyamatos, kemény gyakorláson keresztül lehet megvalósítani.

 

Törekvésünkben a kitartás olyan értékes és kulcsfontosságú hozzáállás, amely pontosan erre, művészetünk lényegének megvalósítására vezet minket. Így tekintve, a verseny alkalmával elért eredmények segítenek minket, és jelzik (objektív módon) az ebben a folyamatban elért fejlődésünket (vagy visszafejlődésünket).

 

Tekinthetjük úgy a versenyt, mint egy magas spirituális tapasztalatot, amelyben az elért eredményt (a pontokat, amelyeket lövünk), bármekkora legyen is az, felajánljuk az Istennek, a mély tisztelet és megértés jeleként. Ha képesek vagyunk megérteni, hogy az egyes emberek élete lényegét tekintve nem különbözik egymástól, és nem a sajátunk, hanem Istenhez tartozik, akkor a versenyt, és életünk egészét Neki ajánljuk, mert minden, amit kaptunk, Tőle származik. Itt és most gyakorlunk (íjjal és nyílvesszővel, lovon vagy talajon) anélkül, hogy ragaszkodnánk az eredményhez, amely nem hozzánk tartozik.

 

A pontok nem mindig mutatják a valóságot. Például, lehet, hogy ugyanannyi pontot lövök, mint tavaly, de szebb stílusban. Erősebb, élesebb, természetesebb, nyugodtabb. Ez szerintem nagy fejlődés, viszont a pontok ezt nem tudják megmutatni. Például azt mondom, hogy száz pont. Ez azt jelenti, hogy száz pontot hoztam Neked, Isten. Ezt gyakoroltam az utolsó hónapokban, ennyit tudok hozni. Arra, hogy ez kevés, vagy sok, Te fogsz válaszolni.

 

Mert a versenyeredményt lehet úgy is tekinteni, mint egy választ Istentől: hogyan tovább?  Nem csak a technikai fejlődésről van szó, de a hozzáállásról is.

 

Tegyük fel, hogy átlagosan meglövöd a száz pontot, és a versenyen nyolcvan pontot lősz. Lehet, hogy szél volt, vagy csúszott a pálya, és ideges volt a ló. Mindez nem számít, neked ez volt a válasz. Ez azt jelenti, hogy a felajánlott száz pontból, az Isten csak nyolcvanat fogad el. A másik húszat, csak magadnak akartad. Ambíció, vagy bajnok akartál lenni? Ez egy válasz. Ha komolyan figyeled a választ, és úgy gondolsz a versenyre, mint egy szertartásra, akkor elszégyelled magad a húsz pont miatt. Innentől tudod csiszolni magadat, hogy a következő versenyen a kimondott pontszám annyi legyen, amennyit lősz. Ha száz pontot mondasz, és Isten ad neked kétszáz pontot, akkor ez azt jelenti, hogy túl lassú vagy, és több felelősséget kell vállalnod. Ebben az irányban kell dolgoznod, mert ez a helyes irány. Ez egy nagyon szubjektív dolog. Úgy tekinteni a versenyt, mint további irányítás kérését Istentől. Ez egyértelműen a gyakorlás javulásához vezet.

 

Amikor megtanulsz befelé fordulni, meg fogod érteni, hogy nincs szükség arra a vágyra, hogy célba találj. Ez a lényeg!

 

Íjász Útja Iskola

 

PRAS BLOGJA

Őseink fegyverével, műanyagból… azaz a történelmi íjászat kiskátéja

Pras | 2009.02.02. 00:53 | kategória: interaktív | 13 hozzászólás

2008 február. Ekkor kezdtem a blogot a Dome-on, azaz lassacskán egy éve. Egészen hihetetlen. Közelinek tűnik ez a dátum, holott egy évről van szó. Végképp hihetetlen, hogy blogomban azóta – kezdő bejegyzésemhez híven – számtalan dolog helyt kapott már, és számtalanszor pofáztam az íjászatról is, mint olyanról. …mégsem írtam soha olyan bejegyzést, amely ennek mikéntjéről ejtene szót. Eme „jeles” dátumhoz közeledve úgy éreztem, bár nyilván nem különösebben vagyunk sokan (finoman szólva), akik íjakkal rohangálunk céltáblákat, vagy bármi élettelent lőve, mint valami eszelős, de mégis sokan láthattuk már Kassait. Sokszor elmehettünk már az íjakat árusító bódék mellett. Sokszor láthattunk felvonulásokat, egyesületeket, vagy „csak” egy leajzott íjat cipelő tagot a villamoson. Ezt összevetve azzal, hogy körülbelül tíz embernek adtam először íjat a kezébe, ebből kettő mára saját íjjal rendelkezik, egy pedig éppen most „keresi az igazit”; igazán nem látom okát annak, hogy miért ne írhatnék egy szösszenetet arról, ahogyan ezt a „világot” egy „insider” látja, illetve elsősorban, hogy írásommal érdeklődést keltsek és közelebb hozzam a tradicionális íjászat – egyelőre – technikai hátterét. Ami tehát most következik, az egy gyenge és felületes betekintést próbál adni egyfajta káté formájában a tradicionális íjászat mindennapjaiba, különös tekintettel a „laikus szemre”.

Kezdjük talán azzal, hogy mi a rosseb tulajdonképpen a „magyar íj?” Létezik-e ilyen?
Igen, szerencsére ma már egészen konkrét leletek (Révész László karosi ásatásainak csontmerevítői, Moscsevaja Balka (Észak-Kaukázus) területén gyakorlatilag épségben megőrződött 8. századi(!) magyar íjak) alapján mondhatjuk azt, hogy létezett egy bizonyos íjfajta, amelyet végső soron hungarikumnak is tekinthetünk. A fent látható magyar íj kifeszítéséhez hozzávetőleg 25 kilogramm erőt kellett kifejteni. Hasi oldalán, azaz az íjász felé néző oldalán vízibivaly-szaru képviselte a nyomórugó szerepét (Érdekesség, hogy szürkemarhából már csak azért sem érdemes szarulemezt készíteni íjhoz, mivel törékeny), a hordozóréteg kőrisfa, kívül, a hátoldalon pedig szarvas Achilles-ina húzta C-alakba az íjat. A szarvat és a markolatot csontlemezekkel erősítették meg. A rétegek együttműködéséért (adhéziójáért) tokhalenyv gondoskodott. Az ideget, vagyis az íjhúrt valószínűleg állati belsőségből sodorták, esetlegesen birkabélből, de próbálkoznak például lenből készült ideg rekonstrukciójával is. Ez természetesen egy roppant drága és kényes fegyver volt, ennek ellenére feltételezhető, hogy egy-egy harcos egynél több darabot is birtokolt, többek között azért, mert felajzva, készenlétben fél napnál tovább nem volt szabad tartani őket. Az állati eredetű alkotóelemek kényesek voltak a nedvességtartalomra is, hajlamosak a megereszkedésre, ezért az íjkarokat nyírfakéreggel boríthatták. Mindezen hátrányokért cserébe a magyarság egy rövid, roppant agilis fegyvert kapott a kezébe, amelynek következményeivel ma már – azt hiszem – tisztában vagyunk. Elméleti lőtávolsága körülbelül kettőszáz méter körül lehetett.

Ilyen íjat ma is készítenek? Mennyiért juthatnék hozzá egy eredeti ősmagyar íjhoz?
Igen, de nem sokan, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy nem hagyományokat őrzünk, hanem megpróbáljuk őket újrateremteni. Az íjgyártással sincs ez másképp: a mai gyártású eredeti íjakban még valószínűleg van potenciál, hiszen az íjkészítők rengeteget kísérleteznek és kutatnak manapság is. Alapanyagaik egyenként is drágák és ritkák, ha pedig a fa száradási idejét (akár három év) nem is számolom, úgy egy ilyen íj elkészítése 6-12 hónapba is telhet. Az ára pedig az első hatszámjegyű számtól indul felfelé.

Az egy kicsit sok lesz… esetleg, ha csak ki szeretném próbálni az íjászatot, hol tehetem meg?
Érdemes a lakhelyedhez közel eső egyesületnél érdeklődni, még akkor is, ha nem döntötted még el, hogy tradicionális, vagy bármely más íjtípussal (vadászreflex, barebow, olimpiai, csigás stb.) szeretnél foglalkozni. Ebben segítséget nyújt az íjász.lap, vagy a Szabad Íjász Portál fóruma.

Láttam Kassai Lajost / Kelemen Zsoltot stb. lőni, őseink is így lőttek?
A kérdés kitűnő, ugyanis nagyjából azzal egyenértékű, hogy „Hogyan táncoltak?”. Máig vita folyik arról, hogy például a tegezekben heggyel lefelé, avagy felfelé tárolták-e a vesszőket, nemhogy a lövésmódról sikerülne megegyezni. Annyi bizonyos, hogy eleddig épen maradt íjászgyűrű biztosan magyar „tulajdonosú” sírból nem került elő, ami valószínűsíti, hogy a ma mediterrán, vagy angolszász oldásnak nevezett módszerhez hasonlóan lőttek, de a hüvelykujj-gyűrűs oldást sem zárja ki természetesen. Ezt támasztja alá a nyílvesszők hossza is. Egy kidolgozott versenyrendszert viszont nem érdemes összekeverni egy valós harci helyzet feladataival.

Egyátalán, mire volt képes az íjász és az íja?
Első, és legfontosabb, hogy a közhiedelemmel ellentétben a tűzgyorsaság volt az elsődleges. Képzeljünk el egy tömör sereget (érdekességképpen megjegyzendő, hogy a magyar, tizes tagozódási rendszerű haderő „ezredét” tümen-nek, azaz „tömény”-nek hívták), az ezerből hány lovasíjásznak, vagy íjásznak nyílik módja úgy tisztán ellenségre lőnie, hogy a társai „nem lógnak a képbe?” A legfontosabb követelmény mindenkoron az volt, hogy az íjász „zárótüzet” lőjön egy bizonyos területre. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy legalább 10 nyílvesszőt ellőtt egy perc alatt, de a ma általánosan használt „12 nyílvessző/perc” követelményt már egy közepesen gyakorlott, nem kifejezetten gyors lövésre specializálódott tradicionális íjász is bőven teljesíti. Azért a karahun-féle “15 kötötűt fogok az íjhoz”-ig nem kell elmenni… Ha feltételezzük, hogy ezer lovasíjászunk van akik egyenként 30 nyílvesszővel rendelkeznek, úgy ők két perc alatt másfél tonna vasat és fémet képesek „kiszórni”. Az azonban inkább csak legenda, hogy az íjaink átütötték a lemezvérteket. Egyfelől a korszakban és a területen a „fémlemez” mint olyan, inkább csak lamellás és fémlemezkés vértek képében jelent meg, másfelől ez az átütés inkább jellemző a nemritkán kétszer, háromszor ilyen erős angolszász warbow-kra, és ott is csak feltételesen. Megfelelően vékony heggyel viszont a magyar íj átüti például a sodronyvértezetet, avagy a bőrvértet. (Előbbire lásd Sepsik István kazincbarcikai fegyverkovács idevágó oldalát.) Ezek az íjak egyébként hozzávetőleg 180f/s (~200 km/h) kezdősebességgel lőhették a vesszőt.

Ez szép! Nem tudnék mégis valami történelmi íjat szerezni? Azok milyenek, mennyibe fájnak?
Dehogynem, hajaj, sokat is…! A mai „hagyományőrző” íjak zöme poliésztergyanta mátrixanyagba ágyazott üvegszál-kompozit. Ezek láthatóan nem C-alakúak (személy szerint nem szeretem a „visszacsapó” kifejezést, ugyanis bizonyos szempontból mindegyik, bizonyos szempontból pedig egyik íj sem „csap vissza” sehová. Ezek reflexíjak, vagyis visszahajló íjak.), ennek elsősorban technológiai oka van, másfelől pedig így biztonságosabb az íj felajzása és nagyobb az élettartama is. Ezek tömeggyártott, viszonylag olcsó (15-35 ezer forint) íjak, általában lassúak (De nem mindegyik! Vannak kitűnő műgyanta íjtípusok.), de ha helyesen tárolja őket az ember, akkor gyakorlatilag elnyűhetetlenek, hülyebiztosak, az idő során legfeljebb egy kissé gyengül a húzóerejük. A következő „lépcsőfok” az egyre kiforrottabb laminált technológia. Itt is üvegszál adja a moduluszt, de a vázanyag már fa. Általában szép vonalvezetésű és gyors íjak kerülnek ki ebből az eljárásból, néhány íjkészítő pedig továbbfejlesztette, sőt kombinálta a hagyományos anyagokkal ezt a technológiát. A C-be hajló íjak zöme laminált íj, némelyikük érzékeny a nedvességre, és a szakszerű felajzásra. Laminált, és laminált jellegű kompozit íjakat találunk 25-75 ezer forint körül. A „modern-természetes” hibridektől eltekintve pedig az utolsó tényleges technológiai lépcsőfok a már leírt, kizárólag természetes anyagokból készült összetett íj. Erre most bővebben nem is térnék ki, hiszen senki nem kezd kényes, igen megbecsülendő és drága eredeti íjjal, nagyon sokan pedig nem is „folytatják” ezzel. Mondhatom, aki szert tesz egy eredeti magyar íjra, annak az az ágyában alszik, mellette.

Mire figyeljek oda, ha venni szeretnék egyet?
Kezdeném itt is a tévhitek eloszlatásával. Először is, az íj sebessége nem kizárólagosan függ az íj feszítőerejétől! Ez azt jelenti, hogy egy 30# (font, 1 font ~ 0,454 kilogramm) –os török íj jóval gyorsabb lesz, mint például egy ugyanekkora feszítőerejű korai szkíta. A sebesség végsősoron egy típusra jellemző tulajdonság, ami adódik a technológiából, a húzáshosszból, a geometriából, az előfeszítettségből, ajzásmagasságból, nyílvesszőtől. Érdemes tehát utánaérdeklődni, hogy az általunk kívánt íj milyen gyors a mi húzáshosszunkon. Ez utóbbi anatómiánkból és a húzásunk módjából (általában a szájszegletünkhöz húzunk, de húzhatunk szegycsonthoz, vagy pl. gyűrűvel vállgödörhöz is) adódik. Érdemes rögtön arra is rákérdezni, hogy az íj a testméreteinknek megfelel-e, ugyanis előfordulhat, hogy felkeményedik, még mielőtt kényelmes húzásunkat elérnénk vele. Tévhit továbbá, hogy kezdőnek nem való laminált íj. Ma már a hosszú, biztonsági íves (gyak. lapos és nem C-alakú) laminált íjak jó sebességet, lágy húzást és masszív, igénytelen kivitelt biztosítanak. Konkrét típusokat nem ajánlanék itt, mert a franc se csinál nekik reklámot, ha valaki mégis kíváncsi rá, bátran keresse meg yerico-t vagy engem itt, a Dome-on, vagy bárkit a Szabad Íjász Portálon. (Na jó, majdnem bárkit… ) Általánosságban azt viszont leírhatom, hogy az íj mindig egy meglepően személyes tárgy, akár egy kocsi, még akkor is, ha „műanyag”; úgyhogy sosem döntünk végletesen rosszul, ha arra bökünk rá, amelyik egész egyszerűen – megtetszik. Jó tárolás és figyelmes használat mellett egy íj kvázi egy életen át elkísér.

Hol lőhetek és mire, hogyan szállíthatom az íjamat?
Egyesületben, lőtéren. Ha csak hétvégente, a kertben szeretnél lőni, sincs probléma, ha a magánterületed. Egyébként a tulajdonos írásos engedélye szükséges, és az, hogy háromszáz méter sugarú körön legalább előtted ne legyen senki! Ezt igen komolyan érdemes venni. Élő példa vagyok rá, hogy egy hét éves, tíz kilót sem elérő gyerekíjjal is lehet olyan megpattanó vesszőt lőni, ami elképesztő távolságokba repíti a nyílvesszőt. Akár egyszerű fagyott, csontszáraz földön is! A nyílvessző nagy ellensége ilyen szempontból mindig a gravitáció, sosem a légellenállás. Minden másban az íjra a közbiztonságra különösen veszélyes eszközök kormányrendelete (175/2003. (X. 28.)) érvényes. Szállítani tehát szigorúan leajzva, és tokjában! Hogy gyakorlati tanácsot is adjak a „mire lőjek?”-re: általában az íjászok polifoam vesszőfogókat használnak. Ez egy marha jó dolog bár, de drága, és morzsolódik. Nullpénzes megoldás lehet egy nagy kartondoboz (akár tíz centi vastag is elég, lényeg, hogy minél terebélyesebb legyen!), amihez a kínaiak nagy, páncélként is alkalmazott találmányát fogjuk alkalmazni. Az elejébe jól összegyűrt papírgalacsinok kerülnek, esetleg tojástartó, szivacs, rongy; míg a hátsó részbe kartonlapok, vagy újságok egészben felragasztva. Az első rész lelassítja, a hátsó rész megfogja a nyílvesszőt. Olcsó, nem szennyez, pofonegyszerűen felújítható és igen ritka, hogy nem fogja meg a vesszőt, ugyanakkor lassan és kíméletesen nyeli el az energiáját.

Milyen cuccokra lehet még szükségem?
Ha a bőröd száraz, vagy erős az íjad, vágja az ideg az ujjad vagy veri a tartó alkarod, hasznos lehet az íjászkesztyű, tab (mancs), kifutókesztyű és alkarvédő. Ezek egyénileg 1500-3000 forintos tételek, de teljesen fakultatívak. Meg lehet élni összesen egy 200 forintos, vagy saját magad által bőrből kivágott tabbal, kis kézügyességgel a továbbiak is elkészíthetők. Feltétlen szükség lesz viszont viaszra: méhviaszra, vagy szintetikus ideg-viaszra. (ánglisul wax-ként is hivatkoznak rá) Íjad idege egy polimerszálból sodort köteg, úgynevezett Dacron (túlnyomórészt), amelynek igen vékony szálai el-elszakadhatnak lövéskor. Ez kiszálasodásként jelenig meg, ezt elkerülendő érdemes átkenni az ideg nem bandázsolt (tehát: nem körbekötözött) részeit viasszal. És persze vesszők! Egy-egy vessző 800 és 2000 forint között kapható, de 1200 forint alá nem érdemes, fölé nem szükséges menni. A nyílvesszőket mindig húzáshosszunkhoz vágassuk, merevségüket pedig az íjunk erejéhez igazítsuk! A legpocsékabb vesszőket könnyedén kiszűrhetjük egy ránézésre is: szemünk előtt megforgatva csúnyán vetemedettek, a fa gyűrűi pedig kifutnak a felületre, a szálak nem párhuzamosak a nyílvesszővel. Ez igen jellemző szokott lenni a kirakodóvásár-jellegű nevenincs nyílvesszőkre. Összességében tehát azt mondhatom, hogy harmincötezer forintból ügyesen válogatva kifogástalan, életre szóló felszerelést lehet összerakni a nulláról indulva.